|
Gravitation Fanfiction
vegisan 2006.01.29. 18:30
Egy új élet kezdete 03 By Andro
Egy új élet kezdete
Harmadik fejezet
Te vagy Shindou Shuichi, igaz? – ismételte meg a kérdést a fiú.
Hangja lágy volt, kellemes, dallamos és halk, határozott, ugyanakkor valamiféle megilletődöttséget és csodálatot is kiéreztem belőle. Némán bólintottam.
Komolyan?! – a fiú hangjába ezúttal kitörő lelkesedés is vegyült – komolyan te vagy Shindou Shuichi, a Bad Luck énekese és Eiri Yuki, a nemrég elhúnyt híres író szeretője? Tényleg te vagy az?!
Mit akarsz tőlem? – kérdeztem nem éppen barátságos hangon – az időpont most nem alkalmas a beszélgetésre.
A fiú elkomorodott és elhallgatott. Majd a sírtáblára nézett és bólintott.
Tudom – mondta végül – tudom hogy most mély gyászban vagy és nem akartalak megzavarni. Csak amikor megláttalak, annyira megörültem. Nem gondoltam hogy ilyen helyen találkozunk, mint ez itt.
Még mindig néztem őt. Az arca most inkább sajnálatot és bánatot fejezett ki, de egyfajta lelkesedést is. Letérdelt mellém és a sírkőre meredt. Percekig, vagy talán egy fél órán keresztül némán térdeltünk egymás mellett. Egyikünk sem szólt. Még mindig nem árulta el hogy ki ő, vagy mit akar tőlem, én pedig túlzottan meg voltam lepve, hogy ilyesmit kérdezzek. Ahhoz persze már hozzá voltam szokva, hogy az emberek megismernek az utcán, odajönnek, kérdezgetnek, autogramot kérnek tőlem. Azzal is tisztában voltam, hogy a rajongóim és a közvélemény tud a Yuki és köztem levő kapcsolatról. A közvélemény a három év alatt nagyon sokat foglalkozott velünk. Egy idő után különösképpen egyikünket sem érdekelte már a dolog, elfogadtuk, hogy az újságírók szenzációként kezelik a kapcsolatunkat. Mert az újságoknak mindig szenzáció kell. Kapcsolatunk kezdetétől így volt, egészen Yuki haláláig. Sőt még azután is. Pont ezért nem jöttem ki a lakásból. Nem akartam hogy az összes firkász a nyomomba szegődjön és szenzációt szimatolva kifaggassanak az érzéseimről. Mert nekik a dolog mindössze ennyit jelentett: egy hatalmas és szenzációs hírt, amire biztos vevők lesznek az olvasók. Én pedig pont ezt akartam kikerülni. Nem akartam kíváncsiskodókat, együttérző tekinteteket, együttérző mondatokat, amelyek nem igazak, csak azt mondják, amit hallani akartam volna. Ezekre nincs szükségem és soha nem is lesz. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Milyen buta is voltam akkor, milyen makacs és önfejű.
A fiú még mindig mellettem térdelt, de már nem a sírkövet nézte, hanem engem. Nem kellett látnom, hogy tudjam, éreztem, ahogy a szemei végigpásztázzák az arcomat, a szemeimet, az orromat a számat, hogy végül megállapodjanak az államon. Nem zavart, de kissé kellemetlen volt. Már éppen mondani akartam, hogy ne nézzen, amikor ő szólalt meg.
Sajnálom – mondta halk, szomorú hangon – nagyon szerethetted őt. És most fáj, hogy elveszítetted.
Mit tudhatsz te erről? – morogtam.
Nagyon is sokat. Én is elvesztettem valakit, így tudom, hogy a sebek a szíveden lassan gyógyulnak be. De be fognak és akkor ismét olyan leszel mint régen. Ha nem egészen olyan,… de olyan.
Ránéztem és láttam hogy a felém fordulva térdel, de a fejét lehajtva tartja. Vállai enyhén rázkódtak, nyilván némán sírt. Hirtelen megsajnáltam.
Ne haragudj! – szólaltam meg békülékeny hangon – nem akartalak megbántani. De… Yuki még csak nemrég halt meg. Nem akartam goromba lenni, csak…
Tudom – szakított félbe a fiú – nem haragszom. Tudom milyen érzés elveszíteni azt, akit a legjobban szerettél, aki mindennél többet jelentett neked a világon. Hidd el, nagyon is jól tudom.
Felemelte a fejét és láttam, hogy szemében könnyek csillognak. Ám ettől csak még bájosabbnak, sebezhetőbbnek és gyönyörűbbnek tünt. Mint egy angyal. Szinte megrészegedtem, ahogy bámultam őt, a világ hirtelen forogni kezdett és nem akart megállni.
Semmi baj – rázta meg a fejét és kitörölte szeméből a könnyeket – nem sírok, csak ez a sír, emlékeket ébreszt bennem. Valaha én is így térdeltem a szerelmem sírjánál és nem tudtam mit mondjak. De hidd el, ha eljön az idő, tudni fogod mit kell mondanod. Akkor pedig minden sokkal, de sokkal jobb lesz.
Gondolod? – kérdeztem és egyenesen a szemébe néztem – hiszen sírni sem tudok. Csak a temetés után és a végrendelet felolvasása után sírtam. De az nem gyász volt. Tudom hogy nem az volt.
Ha tényleg így van, akkor egyszer majd tudsz sírni – mondta a fiú – még nem tudtad őt elengedni, nem voltál rá képes. De ha egyszer képes leszel rá, hidd el, sokkal jobban fogod érezni magad. Az emléke most még benned él, és ez mindig is így lesz. De most még nagyon ragaszkodsz hozzá, nem tudod elfogadni a hiányát, azt hogy már nincs veled többé.
Villámként csapott belém a felismerés. A srácnak igaza van! Még nem voltam képes elengedni Yuki-t, nem voltam képes gyászolni őt. Még nem voltam képes sírni az elvesztése miatt. Azok a könnyek, amelyeket eddig ejtettem, a fájdalom, de nem a gyász könnyei voltak. Ismét a fiú felé fordultam.
Amúgy – mondtam – ki vagy te? És mit akarsz tőlem? Mert már egy ideje beszélgetünk, és úgy tűnik te nagyon jól ismersz. De én még a nevedet sem tudom.
Jaj! Ne haragudj, olyan udvariatlan vagyok! Néha megfeledkezem magamról, bocsánat! – mosolyodott el a fiú – a nevem Nariyama Hikaru. Örülök, hogy megismerhettelek!
Én is örvendek – válaszoltam – de tulajdonképpen mit akarsz tőlem?
Hikaru zavartan nézett rám. Arca kipirult, szemei szégyenlősen nézték az arcomat. Aztán matatott egy ideig a farmerja egyik zsebében és kihúzott onnan egy CD-t és egy tollat. Ahogy megpillantottam a CD-t, elakadt a lélegzetem. A legújabb albumunk volt, ami alig két hete került piacra. Felém nyújtotta a CD-t és a tollat. Kezei remegtek.
Adnál nekem egy autogramot? – kérdezte halkan és félénken.
Persze, ha ezt szeretnéd – átvettem a holmikat – különleges kívánság? Valami konkrét üzenet, vagy csak egy aláírás?
Hikaru elgondolkodott, majd végül kibökte:
Elég egy aláírás. Azért is hálás lennék.
Ok – válaszoltam és kinyitottam a borítót – hová kéred? Kívülre, vagy belülre?
Kívülre – válaszolt gyorsan – akkor mindig láthatom.
Elmosolyodtam. Arra gondoltam, én is ilyen voltam valaha. Lelkes rajongó, de most már én is híres énekes vagyok, akárcsak példaképem, Sakuma Ryuichi, akit egyúttal jó barátomnak és vetélytársamnak is tudhatok. Ráfirkantottam a nevem a borító papírjának külsejére, visszatettem a helyére és átadtam Hikaru-nak. A fiú csillogó szemekkel ölelte magához a CD-t.
Ez életem legjobb napja! – kiáltott fel – nem elég, hogy ma sikerült szert tennem erre a CD-re, de veled is találkoztam és dedikáltad nekem az albumot! Annyira boldog vagyok!
Örülök, hogy boldog vagy – mosolyodtam el halványan.
Még beszélgettünk egy ideig. Hikaru tényleg nagy rajongóm volt. Mint kiderült, első fellépésünk óta – akkortól kezdve, amikor először léptünk fel az ASK háttérzenekaraként – figyelemmel kíséri karrierünket. Eddig a három év alatt a kiadott öt albumunkat, valamint összes kislemezünket megvette és mindent elolvasott rólunk, amit az újságot, magazinok írtak. Ezen kívül minden cikket és képet gondosan kivágott és eltett. Kicsit magamra emlékeztetett régi Nittle Grasper-rajongói korszakomból. Sőt ő is magáénak tudhatott néhány limitált kiadású koncertfelvételt és természetesen az összes klippünket. Hamarosan azonban indulnia kellett.
Tudod – mondta búcsúzkodás közben – életem legnagyobb álma teljesült, hogy találkozhattam veled. Most már tényleg mennem kell. Talán még összefutunk.
Talán – bólintottam.
Szia! – azzal elrohant.
Szia! – kiáltottam utána.
Akkor még nem tudtam, hogy az a bizonyos talán nem is lesz olyan soká. Mindenestre kicsit jobban éreztem magam. A beszélgetés ezzel a fiúval megnyugtatott, még akkor is, ha még nem tettem túl magam Yuki-n. De már jobb volt. Legalábbis pillanatnyilag.
…
Hazaérve már teljesen jól voltam. Bár még mindig nyomasztott Yuki hiánya, de az életkedvem, ha ideiglenesen is, de visszatért. Fura volt, de tényleg jót tett, hogy beszélgettem valakivel, még akkor is, ha egy idegen volt az. Újra és újra Hikaru szavai jártak az agyamban és nem tudtam őket kiverni a fejemből. Ahogy vékony, kecses alakját, érzéki ajkait, hullámos, barna haját és kíváncsi tekintetét sem. Megráztam a fejem.
Shuichi! – mondtam magamnak – az a srác csak egy rajongó. Verd ki a fejedből! Yuki még csak most halt meg, te meg máris fantáziálsz?! Szégyelld magad!
De nem ment. Hikaru képét nem tudtam kiűzni. Pedig tudtam, hogy nem lenne jó vége, ha kapcsolatot kezdenék vele. De ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Egy kapcsolat most nem tenne jót a magánéletemnek. De a szakmainak sem.
Végigfeküdtem a kanapén és bekapcsoltam a tévét. Nem érdekelt mi megy, csak azt akartam, hogy legyen valami háttérzaj. Igazából nem is néztem. A gondolataim most Yuki körül kezdtek el körözni. Emlékezetembe idéztem az első találkozásunkat, hogy mennyire megalázott, az első beköltözésemet, amikor megpróbált – nem éppen kedves módszerrel – kidobni a lakásból, az első randinkat, az első csókot a liftben, és az első… nos igen… az első szeretkezésünket az első fellépés után. Az összes első alkalmat végigvettem. Aztán hogy hogyan próbált előlem meglépni, miután kitálalta a múltját, mennyire meglepődött, amikor a régi hotelszobában rátaláltam, amikor megmondtam neki, hogy nem tud előlem menekülni. Erre a gondolatra elmosolyodtam, ami nem nagyon történt meg velem az elmúlt napokban. Tényleg jó nap volt a mai.
…
Még néhány napot pihentem, aztán úgy döntöttem, ideje folytatni az életemet. Nem ment könnyen, a levertség közben újra úrrá lett rajtam, de tudtam, le kell küzdenem. A munkának mennie kell, a Bad Luck pedig nélkülem nem tud tenni semmit. Csak egyvalami aggasztott. Ha most bemegyek az NG-hez, szembetalálkozom Tohma-val és esetleg Mika-val is. Akkor pedig nem tudok majd mit tenni. Tudtam, hogy mindketten gyűlölnek, de más választásom nem volt. Átigazolhattunk volna egy másik céghez, de ahhoz is idő kell én pedig nem akartam az én bajom miatt Hiro-t és Fujisaki-t is választás elé állítani. Az életem az enyém és nekem kell élnem. Vannak nehézségek, de le kell tudnom győzni őket, mert az élet nem mindig olyan, amilyennek akarjuk. Ezeket is Yuki-tól tanultam. És ahogy egyre többet tanultam tőle, úgy változott meg a világról alkotott képem is. Már nem voltam az a naív, könnyelmű, ártatlan fiú, aki három éve. Gyanakvóbb és keményebb lettem. Legalábbis egy külső szemlélő számára. De Hiro – aki nagyon jól ismert már a gimi óta – tudta, hogy valójában nem sokat változtam. Álarcot viseltem, de ő mögélátott. Tudta, hogy én még mindig ugyanaz a Shuichi vagyok, akit annak idején megismert.
Sóhajtottam egyet és a mobilom útán nyúlva Hiro számát tárcsáztam. Kicsengett és hamarosan legjobb barátom hangját is meghallottam.
Halló? – Hiro hangja álmosnak tünt – ki az?
Ki lenne? – kérdeztem megjátszott könnyedséggel – hát én!
Shu? – Hiro ásított egyet – van fogalmad róla hány óra van?
Ránéztem az órára. Hajnali fél öt volt. Elnyomtam egy vigyort.
Bocsi, ne haragudj! Nem tudtam aludni és beszélnem kellett valakivel – mondtam.
Történt valami? – Hiro riadt hangot ütött meg – jól vagy?
Igen, én jól. De van egy fontos dolog. Akarod hallani? – szándékosan húztam az időt.
Mondd már, te tökfej! Ne idegesíts!
VISSZATÉRTEM! – üvöltöttem bele a telefonba.
…
Aznap reggel fél kilenckor beléptem az NG ajtaján. Fura volt újra itt lenni, miután annyi ideig be sem tettem ide a lábam. Féltem és ideges voltam, vajon az emberek hogy fognak hozzám viszonyulni. Vajon mennyit mondott Tohma a többieknek Yuki haláláról és a többi dologról? És hogy fognak reagálni, hogy most hirtelen ismét itt vagyok? Na és vajon képes leszek megint énekelni? Megráztam a fejem és elindultam az ebédlő felé. Hiro-val megbeszéltük, hogy ott fogunk találkozni. Éppen befordultam az egyik sarkon, amikor megláttam Tohma-t. Ő is meglátott és megállt, majd néhány másodperc után elindult felém. Én állva maradtam, de a szívem a torkomban dobogott, kivert a víz és hirtelen nagyon rosszúl éreztem magam. Ránéztem Tohma-ra és nem az ártatlan, mindig jókedvű férfit láttam, hanem egy bosszúszomjas illetőt. Ahogy odaért megállt és megszólalt.
Boldog lehetsz! – mondta sziszegő hangon – megölted Yuki-t! De nehogy azt hidd, hogy megúszod ennyivel! Tönkre foglak tenni, ha addig élek is, ezt ne feledd! Megfizetsz még azért, amit tettél!
Szinte földbe gyökerezett a lábam. Ez a férfi tényleg ennyire gyűlöl engem? Tényleg azt hiszi, Yuki halála az én hibám? A világ forogni kezdett körülöttem, szégültem és iszonyatosan fájt a fejem. Aztán éreztem, ahogy Tohma hozzányom a falhoz, az egyik kezét a vállamon, a másikat a nyakamon tartja. Behúnytam a szemem és felkészültem a legrosszabbra. Ám ekkor egy hangot hallottam kiáltani:
Hé! Ereszd el azonnal, nem hallod?!
A hang irányába fordultam és kinyitottam a szemem. Azt hittem rosszúl látok. Az alak, aki alig néhány méterre állt Tohma-tól… ez nem lehet… ez ő.
- Hikaru?! – suttogtam halkan – mit keres ő itt?!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
