Valamit mégiscsak aludhattam az éjjel. Reggel ugyanis arra ébredtem, hogy már világos van és a fény beletűz a szemembe. Persze, hiszen előző este elfelejtettem behúzni a függönyt. Még feküdtem egy ideig és hallgatóztam. De semmi nesz.

• Yuki! – kiáltottam fel, de azonnal el is hallgattam.

Hiszen ő már nem volt itt. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, ami soha nem akar végetérni. Erre azonban csak néhány perc után jöttem rá. Kellett egy kis idő, míg kitisztult a fejem.

Ismét rámtört a magány és a hidegség érzése. Eszembe jutott az utolsó néhány hónap. Yuki ekkor már olyan beteg volt, hogy jószerével fel sem tudott kelni az ágyból. Nekem kellett segítenem neki, hiszen a könyvét mindenáron be akarta fejezni. Azt a könyvet, ami már soha nem készül el. Akkoriban már én ápoltam. Nem akart kórházba menni, nem akart orvost, látogatókat, senkit. Még Mika-t és Tohma-t is kirekesztette az életéből. Megtanultam ápolni és hamarosan egész jó betegápoló lettem, már ami engem illet. Yuki mindenesetre meg volt velem elégedve. Azt mondta, senkire sincs szüksége, egyedül csak rám. Mindig mellette voltam, még a vásárlást is Hiro intézte helyettem. De ő sem jött be soha a lakásba, nem akart minket zavarni. Még a munkámat, az új albumot is elhanyagoltam miatta. Egyedül Fujisaki tett kifogást ez ellen, de én mentem a magam feje után, mert akkor ezt láttam helyesnek. Visszagondolva, valószínüleg most is ugyanazt tenném. Yuki miatt bármit megtettem. Főztem, mostam, takarítottam, segítettem neki, amiben csak tudtam, hiszen kímélnie kellett magát. De mindketten tudtuk, a rákot nem lehet legyőzni. Az egy alattomos betegség, amelyre nem hat gyógyszer. Tudom, hogy nem tehettem volna semmit, akkor is tudtam, de akkor nem voltam képes ezt felfogni. Mindenáron segíteni akartam neki, meg akartam menteni azt, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szerettem.

…

Jó fél óra kellett, mire volt bennem annyi erő, hogy lábra tudjak állni és ki tudjak vánszorogni a konyhába. Itt is mindenhol éreztem Yuki illatát, mintha még mindig élne. Szinte vártam, hogy valamelyik pillanatban bejön az ajtón, arcán azzal a merev és szenvtelen arckifejezéssel és rámveti rideg, jéghideg tekintetét, amelyben azért némi melegség és szeretet is csillog. De ez a pillanat nem jött el. Nem is jöhetett le soha.

Megráztam a fejem.

• Ostoba Shuichi! – dünnyögtem csak úgy magamnak – miket képzelsz? Ő már nem jön vissza. Soha nem jön vissza. Tedd túl magad rajta!

Persze, beszélni könnyű, annál nehezebb megtenni. Nem voltam éhes, de volt némi pocky a konyhaszekrényben. Még Yuki vette nekem, amikor még jobban volt. Epres volt, a kedvencem. De most ez is csak Yuki-t juttatta eszembe. Otthagytam a csomagot. Inkább főztem magamnak egy jó erős kávét. Szükségem lesz rá, ha ki akarom bírni a mai napot. Aztán rávettem magam, hogy mégiscsak megegyem azt a csomag pocky-t. Már majdnem kilenc is elmúlt, mire végre úgy-ahogy készen lettem. Indulnom kellett, nem késhettem le a végrendelet felolvasásáról.

…

A végrendeletben nem volt semmi számomra ismeretlen. Ahogy sejtettem, Yuki rám hagyta a lakást, minden berendezéssel együtt. Csak néhány csecsebecsét és némi pénzt osztott szét a családtagok között. Mika és Tohma most már nem egyszerűen dühösek voltak rám, de undorral néztek engem. Számukra én egy pióca voltam, egy kullancs, egy kis senki, akinek nem is lett volna joga itt lenni. Gondolom arra számítottak, Yuki rájuk hagyja a lakást, elvégre Mika a nővére volt. De csalódniuk kellett. Ráadásul a szenvedések még nem értek véget a számomra. Amikor kifelé igyekeztem a bíróság épületéből, valaki megragadta a karomat és megállásra kényszerített. Hátranéztem. Mika volt az és elég bosszús képet vágott.

• Remélem, most boldog vagy! – sziszegte az arcomba – most hogy az öcsém meghalt, végre a tiéd lett a lakás! Te aljas kis féreg!

• Nem… nem értem miről beszélsz! – próbáltam védekezni – nekem se… semmi közöm Yuki halálához.

• Dehogy nincs! – Mika most már tajtékzott a dühtől – te vagy az oka hogy meghalt! Ha nem akartad volna mindenáron magadhoz láncolni őt, akkor még ma is élne! Elvetted őt tőlem és ezt soha nem fogom neked megbocsátani! Értetted Shindou Shuichi?! Soha az életben!

Ezzel otthagyott. Teljesen magam alatt voltam. Nem volt igaza és ezt ő is tudta. De kellett egy bűnbak és én mindig is szálka voltam Mika-san szemében. Egy szálka, amit ki kell húzni. Nem tudtam mit tegyek. Nem volt elég, hogy elvesztettem Yuki-t, még el kellett viselnem a gyűlölködő tekinteteket és a rosszindulatú megjegyzéseket is. Mintha a fájdalmam nem lett volna még elég nagy, mintha nem szenvedtem, bűnhődtem volna még eleget. Nem! A bűnöm szerintük túl nagy volt ahhoz, hogy meg lehessen bocsátani. Ekkor én is azt hittem az én hibám. Az eszem tudta hogy nem, de a szívem mást súgott. Térdre vetettem magam és sírni kezdtem. A könnyek megállíthatatlanul hullottak a kövezetre, de nem törődtem vele. Nem érdekelt semmi. Tudtam, ha Yuki most látna, megint elmondana mindenféle nyafogós, idegesítő kölyöknek, mint régebben. De most ez sem érdekelt. Ki kellett adnom a bánatom magamból és erre ez volt a megfelelő alkalom.

Azt mondják egy jó sírás után megkönnyebbül az ember. Talán tényleg így van, nálam legalábbis bevállt. Néhány perccel később már egészen jól éreztem magam, legalábbis a körülményekhez képest. De belül, legbelül a szívemben pocsékul voltam. És akkor ott úgy éreztem, soha nem gyógyulok meg. A mai napig nem tudom hogyan bírtam ki az elkövetkezendő időt. De valószínüleg megőrültem volna, ha nincs ott ő. Az, aki később kirángatott nyomorúságomból, zavaromból, gyászomból, aki megértett és elfogadott és… szeretett. De nem rohanok annyira előre. Ott folytatom a történetemet, ahol abbahagytam. A betonon.

…

Ahogy ott térdeltem, hirtelen egy árnyék vetült rám. Felnéztem és megláttam legjobb barátomat. Hiro megértően és kedvesen mosolygott rám és a kezét nyújtotta, amit én el is fogadtam. Lassan felhúzott de én még annyira el voltam gyengülve, hogy ha nem tart meg, elesek. De megtartott és nem engedett el. Nem néztem rá, de ő megfogta az államat és a felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Én ezt egyáltalán nem akartam, mert tudtam, szörnyen nézek ki. Az arcom megviselt volt, a szemeim vörösek a sírástól. És pocsékul is éreztem magam.

• Pocsékul nézel ki – állapította meg Hiro halk, nyugodt hangon.

• Úgy is érzem magam – morogtam.

• Tudom. De ne aggódj, előbb-utóbb túlleszel rajta. Na gyere, hazakísérlek. Útközben meg bedobunk valamit.

Bólintottam és hagytam hogy ő vezessen. Hálás voltam neki. Később kiderült, hogy igazából Ayaka-chan miatt volt itt, de végül inkább engem kísérgetett. Jólesett hogy törődik velem, teljesen összezuhantam és szükségem volt egy kis támogatásra, törődésre. Tudtam hogy összeroppannék, ha nem lenne mellettem a legjobb barátom, aki mindig mellettem állt, támogatott, segített engem, még akkor is, amikor ő már Ayaka-chan-nal én pedig Yuki-val éltem. Egyengette az utamat, megvédett, és mindig minden problémámat meghallgatta. Mert problémáim bizony akadtak. Hol Yuki-val, hol a dalszövegírással, hol mással. De ő mindig ott volt és segített ahol csak tudott. Ilyen egy igazi barát.

• Shu! Shu! Shu alszol?! – kérdezte Hiro.

• He?! – riadtan bámultam rá – mondtál valamit?

• Csak annyit hogy amikor odaértem éppen Mika-san-t láttam elrohanni. Elég feldúlt volt. Történt valami köztetek?

• Nem semmi – ráztam meg a fejem – nem tudom mi lehet vele.

Hiro kétkedve nézett rám. Tudtam, hogy tudja hogy hazudok, de nem szólt semmit, nem avatkozott a dolgaimba. Tudta, hogy előbb-utóbb elmondom neki, ha akarom. Ez jól is volt így, mert anélkül is volt elég bajom, hogy Hiro most elkezdjen nekem sajnálkozni, meg prédikálni.

Végül mégsem mentünk kajálni, hanem Hiro egyenesen hazakísért. Megkértem hogy ne jöjjön be, mert egyedül szeretnék maradni, amit ő meg is értett és eleget tett a kérésemnek. Ezért nagyon hálás voltam neki, mert most senkit sem akartam látni, hallani, érezni. Egyedül akartam lenni, egyedül az érzéseimmel, a gondolataimmal, az emlékeimmel. Elegem volt a világból, ki akartam zárni mindent. De nem lehetett. Átballagtam a hálószobába, magamhoz öleltem Yuki párnáját és beszívtam az illatát. Még mindig éreztem őt, mintha még mindig velem lenne. Pedig ez csak hiú ábránd volt. De az illata még ott volt a párnában és tudtam, mindig is ott lesz. Soha nem múlik el.

Bár még csak kora délután volt, de én teljesen kimerültnek éreztem magam. Aludni azonban egyáltalán nem voltam képes. A mai nap teljesen legyengített és nagyon megalázottnak éreztem magam. Mika-san szavai még mindig ott keringtek a fejemben és bűnösnek éreztem magam, amiért eltitkoltam Hiro elől az igazságot. De akkor és ott úgy éreztem, hogy nincs jogom beavatni őt a dolgaimba. Neki is van elég baja és Ayaka-chan már így is elég mérges volt, amiért Hiro mostanában többet törődött velem, mint vele. Neki most a szerelme mellett van a helye, de ezt egyszerűen képtelen voltam neki megmondani.

Visszamentem a nappaliba és leültem a kanapéra, ahol azelőtt annyi időt töltöttünk együtt, mikor egyikünk sem dolgozott. Mindig itt ült én pedig vagy mellette ültem, vagy az ölében feküdtem. Ilyenkor mindig símogatta a hajamat, én meg mindenféle csacsiságot fecsegtem össze-vissza, amit vagy eltűrt, vagy rámrivallt hogy “Most már elég legyen! Fogd már be végre a szád!” Akkor mindig megijedtem, pedig tudtam, nem gonoszságból mondta, csak már elege volt a fecsegésemből. Mennyire hiányoztak most nekem ezek a pillanatok. Egész délután ott ültem a gondolataimba mélyedve és csak akkor eszméltem fel, amikor a nap már kezdett lenyugodni és aranyló sugarai beáramlottak a szobába. Ettől ismét fájni kezdett a szívem.

Hiszen az a nap is pont egy ilyen nap volt, amikor ő elment. Pont ilyen csodálatos alkony volt akkor is. Ismét ott voltam, abban a pillanatban, az utolsó csóknál, ismét átéltem a veszteséget, az órákig tartó mozdulatlanságot, azt a pillanatot, amikor már elég erős voltam, hogy a mobilom után nyúlva előbb Hiro, majd Tohma számát tárcsázzam. Akkor nehezen tudtam beszélni, nehezen tudtam közölni, hogy Yuki nincs többé, meghalt. Még mindig látom magam előtt, ahogy Tohma és Mika berontanak a nappaliba, kövé dermedve állnak, ügyet sem vetnek rám, mialatt én a könnyeimmel küszködök, hogy visszaszorítsam őket. Nem akartam gyávának, gyengének látszani, de az voltam. Még mindig látom, ahogy Tohma és Mika ellenséges és gyűlöletteljes pillantásokat lövellnek rám, látom hogy Mika-san hogy borul bátyja holttestére, hallom a zokogását, a könyörgését, halk szavait. Nekik nem adatott meg az, ami nekem, ők nem tudtak tőle elbúcsúzni, ezt nagyon jól tudom. De ebben én nem vagyok hibás, ezt is tudom, de az ő szemükben igen. És ettől én is bűnösnek érzem magam, pedig nem vagyok.

Kimentem az erkélyre és csak néztem a naplementét. De már nem tudtam neki örülni. A naplementék – minden naplemente – halott szerelmemre emlékeztetett, akit nem kaphatok vissza. Soha nem kaphatok vissza.

…

Ezután napokig ki sem mozdultam, a telefont sem vettem fel. A hírekben Yuki halála nagy szenzáció volt. Sőt az újságok is szinte csak ezzel foglalkoztak. Rajongók ezrei zokogtak szívettépően, de egyikük sem érezte azt, amit én. Most már tudtam a nagy igazságot: addig nem tudod, milyen elveszíteni egy számodra fontos személyt, amíg te magad is át nem élted. És most ezt az igazságot én is megtapasztaltam a saját bőrömön. Csak azt nem értettem, miért kell ennyire fájnia. Mert fájt, úgy hogy majd beleőrültem, a szívem majd megszakadt és legszívesebben üvöltöttem volna. De nem tettem, mert tudtam, Yuki helytelenítené.

Néhány nappal később hagytam csak el a lakást. Addigra kissé leült a hangulat. Ennek ellenére nem voltam teljesen nyugodt. Féltem hogy esetleg megállítanak, kérdéseket tesznek fel, méghozzá kényes és zavabaejtő kérdéseket. Ezt pedig a legkevésbé sem óhajtottam, mivel akkor nem tudtam volna egyetlen értelmes választ sem kinyögni.

Utam a temetőbe vezetett. Megkerestem Yuki sírját és letérdeltem elé. Nem tudtam mit mondhatnék, így csak némán térdeltem ott.

Hamarosan hangokra lettem figyelmes. Lépések voltak és egyenesen felém közeledtek. Aztán valaki megállt a hátam mögött. Hátrafordultam és egy alak állt mögöttem. Ahogy jobban megnéztem, egy fiú. Nagyjából egymagas lehetett velem, kissé fiatalabb volt mint én. Barna, vállig érő haja lágyan keretezte, finomvonású arcát. Világoszöld szemei élénken, ugyanakkor, kíváncsian bámultak engem. És mintha egy kis megilletődöttséget is láttam volna bennük. Orra finom metszésű, ajkai érzékiek voltak. Az első pillanatban elvarázsolt. Fehér inget és kék farmert viselt. Kezében egy öntözőkanna. Megbabonázva bámultam, még soha nem láttam ennyire gyönyörű fiút. Aztán megszólalt:

• Te vagy… te vagy… Shindou Shuichi igaz?