Író: Andro

Műfaj: shonen-ai

Korhatár: minimum 16-os karika J

Megjegyzés: Ez életem első shonen-ai és egyben Gravitation fanfic-je, szóval ha valamit elrontok, tessék megértőnek lenni. J

Sose hittem, hogy ez megtörténhet. Hogy elveszíthetem őt. Pedig pont ez történt. És mindennél jobban fáj. Három évig voltunk együtt és most vége. Örökre vége mindennek. Még mindig érzem az illatát, az érintését, az ölelését, a csókjait az ajkamon, a karjait, ahogy végigsimítják a hátam, hallom a lélegzését, a hangját, szavai még mindig itt csengenek a fülemben. Azok a gúnyos szavak azon a rideg, hideg hangon. Mindent megadnék érte, ha újra hallhatnám, hacsak egy pillantra is. Bármit. Bármit az égvilágon, de nem lehet, ő már nincs. Örökre elment és én nem tehetek semmit, ami visszahozhatná őt.

…

Még mindig jól emlékszem az utolsó együtt töltött órákra. Mintha csak tegnap történt volna, pedig lassan már három hónapja, hogy nincs többé, hogy meghalt. A lakásunkban voltunk, a nappaliban. Yuki az ölemben feküdt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy mindig is fordítva volt, mindig én feküdtem az ő ölében, de most más volt a helyzet. Már hónapok óta rettenetesen rossz volt az állapota, de nem volt hajlandó kórházba vonulni. Sem az én könyörgésemre, sem Tohma kérésére, sem Mika kedvéért. Régóta tudtam hogy beteg. Tüdőrákos volt, de nem volt hajlandó letenni azt a hülye cigarettát. És ez lett a veszte, a cigi vitte el. Aznap tudtam, hogy már csak órái vannak hátra. Ő is tudta, nagyon is jól, hogy hamarosan elhagy. Már hónapokkal ezelőtt végrendelkezett és nem volt titok, hogy rám hagyja közös lakásunkat. A lakás valójában az övé volt, én csak itt éltem vele, ami az elején nem volt éppen zökkenőmentes. A három év alatt, amíg együtt voltunk számtalanszor veszekedtünk semmiségek miatt. De mindig ő engedett előbb, ő volt a megfontoltabb, az okosabb, az engedékenyebb és a nyugodtabb. Ellentétben velem.

Ránéztem, ahogy az ölemben feküdt. A homloka verejtékezett, mintha lázas lenne, haja rendezetlen tincsekben tapadt az arcához és a homlokához, szemei csillogtak és egyenesen engem nézett. Nem szóltunk semmit, nem lett volna értelme. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, tudtuk, hogy úgyis csak ostoba semmiségekről beszélgetnénk.

• Nézd! – hallottam hirtelen Yuki suttogását – nézd!

Odapillantottam, ahová Yuki mutatott. Naplemente volt, csodálatos naplemente. A napfény arany fénnyel öntötte el az eget, a házakat és az utcákat is. Az alkonyati fény beragyogott a szobába és minket is elborított.

• Csodálatos, nem? – kérdezte halkan.
• Az – bólintottam.
• Shu – fordult felém – csodálatos… ez a nap…naplemente. Ragyog mint… te. És én… most oda fogok… me…menni.
• Ne mondd ezt! – könnyek szöktek a szemembe – nem mész el. Itt maradsz velem. Soha nem mész sehová!
• Te is tudod,… hogy nem… lehet – zilált – tudod… hogy meg fogok… halni. De… mindig veled… leszek. Soha nem… nem hagy… hagylak el. So… soha.
• Nem! – magamhoz húztam és megcsókoltam.

Éreztem, ahogy ahogy átöleli a nyakam, éreztem, hogy nem akar menni, hogy maradna még, itt, velem mindörökre, még akkor is, ha a sors nem akarja, hogy mi ketten örökké együtt lehessünk. És én sem akartam elengedni, de tudtam, nem tehetek semmit, nincs hozzá erőm. De akkor sem tudtam felfogni, hogy elveszíthetem. Akkor sem tudtam elfogadni, ma sem tudom, még akkor sem, ha már lezártam magamban az ügyet.

Éreztem, ahogy Yuki kezei egyre gyengébbek, súlytalanabbak. Majd éreztem, ahogy erőtlenül hullanak a teste mellé az ölembe. Elhúztam arcát az arcomtól és csak néztem őt. Olyan békés és nyugodt volt, ahogy ott feküdt. Mintha csak aludna. De tudtam, hogy soha többé nem ébred fel, álma már soha nem ér véget, bármennyire is vágyom rá, hogy kinyissa a szemét. Ez már soha nem fog megtörténni. Csak ültem ott és nem tudtam felfogni hogy vége, elment, meghalt és soha többé nem jön vissza. Az alkonyi fény, mintha csak az elmúlást akarta volna szemléltetni, beragyogta a szobát, olyan fénnyel, mint amilyet eddig még soha nem láttam. Elfordítottam fejem Yuki arcáról és belenéztem a fénybe. Sírni szerettem volna, de nem tudtam. Féltem, ha sírni kezdek, soha nem tudom abbahagyni.

…

A temetést Thoma és Mika intézte. Őszintén szólva nem is bántam. Nem hiszem, hogy használható lettem volna vagy képes lettem volna bármit is tenni. Bár egyikük sem mondta, de éreztem, engem hibáztatnak Yuki halála miatt. Már kapcsolatunk kezdete óta megpróbáltak távol tartani minket egymástól. Még arra is képesek voltak, hogy rávegyék Yuki-t az Ayaka-val való házasságra, amelyből később nem lett semmi. Később, bár nem szóltak semmit, de továbbra sem nézték jó szemmel a dolgot. Én ezt tudtam és a mai napig fáj, hiszen én nem tettem semmi rosszat Yuki-nak. Semmi olyat, ami bánthatta volna őt. De ő számtalanszor megbántott, hol akarattal, hol akarat nélkül. Megvolt rá az oka, amit később el is mondott nekem. Nem hibáztattam érte, szerettem őt tiszta szívemből. Még ma is szeretem, és ez az érzés soha nem fog elmúlni. Talán már nem ugyanaz a szeretet lesz, amit annak idején éreztem, de ő mindig az életem része marad, benne marad a szívemben, mint egy soha ki nem húnyó fény. Yuki bennem, a szívemben él tovább. De közben megtanultam az érzéseimet nem kimutatni, hanem magamba fojtani. Pont mint ő.

…

A temetés csodálatos volt, pont olyan, amilyet Yuki megérdemel. De valahogy úgy éreztem, még ennél is szebb temetést érdemelne. Nem tudtam mit tettem volna, ha Hiro nincs ott mellettem. De ott volt. Ő volt az egyetlen ember, akire akkor számíthattam. Nélküle valószínüleg teljesen összetörtem volna. Az egész szertartás alatt – hagyományos japán temetés volt – ott térdelt mellettem és kezét a vállamon tartotta. Nem szólt semmit, ő is tudta nincs semmi, amivel most vígasztalni tudna. De nem hagyott magamra. Pedig Ayaka-chan mellett lett volna a helye. Ayaka-chan néha rosszalló és hűvös pillantásokat lövellt felém, amit megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Thoma és Mika még csak rám sem néztek, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi van velem, hogy érzem magam, nem vagyok-e esetleg magányos vagy kimerült. Ez még rosszabb volt, mint Ayaka-chan állandó rideg pillantásai. Rettenetesen éreztem magam, a legszívesebben otthagytam volna az egészet és hazamentem volna. Haza. Ez a szó most olyan idegenül csengett az agyamban. De nem tettem. Yuki kedvéért nem tettem. Tudtam, rosszallaná, ha nem lennék jelen a szertartáson.

A temetés után azonnal hazamentem. Ahogy beléptem a lakásba, megcsapott a magány szele. Sötét volt, hideg és nem várt senki. Beléptem Yuki dolgozószobájába. Semmi sem változott, a laptop-ja még mindig ott pihent az asztalon, a székem az ő széke mellett. A laptop teteje fel volt hajtva, mintha csak arra várna, hogy valaki bekapcsolja és dolgozni kezdjen. Yuki hagyta úgy, mikor a legutolsó alkalommal befejezte a munkát és nem hajtotta le a laptop tetejét, miután kikapcsolta. Akkor is rosszúl lett és nekem kellett eltámogatnom az ágyig, hogy le tudjon feküdni. A gép azóta is úgy volt, ahogy hagyta. Odaléptem és csak álltam. Nem tudtam, szabad-e. A szívem azt súgta igen, de az eszem azt, hogy nem. Nem szabad megbolygatnom a dolgokat. A szívem győzött az eszem helyett. Régóta ismertem a jelszót, Yuki mondta meg egyszer, mikor már elege volt a kérdezésemből.

Bekapcsoltam a gépet és megkerestem Yuki legutolsó regényét, amin dolgozott. Már soha nem fogja befejezni. Pedig állítólag már alig volt valami hátra belőle. Én rendszeresen elolvastam őket, amit ő nem nagyon szeretett és minden alkalommal jól leszídott. Aztán rendszerint megenyhült és minden ment tovább a maga útján.

Olvasni kezdtem, és miközben olvastam, magam sem tudom miért, de a könnyeim eleredtek és végigfolytak az arcomon, le egészen ruhámra.

• Yuki – suttogtam – miért?… miért hagytál el… hogy tehetted ezt velem? Miért mentél el?… Miért hagytál magamra?… YUKI!

Az utolsó szót már üvöltöttem, bele a sötétségbe, bele a magányba. Már meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet, hagytam hadd follyanak szabadon, ahová akarnak. Nekem már mindegy volt. Csak sírtam, de nem tudtam miért sírok. Talán a magány miatt. Talán Yuki miatt. Talán magam miatt. Talán mindhárom dolog miatt egyszerre. Hirtelen ébredtem rá, hogy egyedül vagyok és ez megrémített. Már nem volt itt Yuki hogy megvédjen, ha bajba kerülök. Már nem volt itt, hogy jól leszídjon és veszekedjen velem, amikor idegesítő, makacs és kibírhatatlan vagyok. Már nincs itt, hogy átöleljen, hogy vígasztaljon, hogy bátorítson. Már nincs itt, hogy… megcsókoljon. Nincs itt senki csak én és a nagy üres lakás.

…

Nem tudom mennyi idő után hagytam abba a sírást és álltam fel a géptől. Arra sem emlékszem kikapcsoltam-e. Biztosan igen, mert másnap reggel le volt kapcsolva. Csak én kapcsolhattam le, hacsak nem járnak szellemek a lakásban. Miután kitámolyogtam a dolgozószobából, a fürdőbe vettem az irányt. Itt is mint mindenütt a lakásban megvolt még Yuki illata. Kitörölhetetlenül és lemoshatatlanul beleivódott a falakba, a bútorokba. Ez az illat soha nem tűnik el, bármennyi idő is telik el közben.

Vettem egy jó forró zuhanyt. Azelőtt mindig együtt zuhanyoztunk, de már soha többé nem tehetjük. Ezután a hálószobánkba mentem, de ott is minden üres volt. Hideg üresség vett körül mindent, amiből hiányzott Yuki. Nem volt sehol és ez megijesztett.

• Yuki, hol vagy? – kérdeztem bele a sötétségbe – mikor jössz már vissza?… Miért nem jössz már haza?… Yuki… gyere vissza!

Semmi válasz. Leültem az ágy szélére és megpróbáltam gondolkodni. Nem tudtam aludni. Napok óta alig aludtam, nem mentem be az NG-hez, nem csináltam semmit. Magam alatt voltam. Totál magam alatt. Hiro nem avatkozott bele, tudta időre van szükségem, amíg összeszedem magam, és lesz annyi erőm, hogy újra énekeljek. De pillanatnyilag még arra sem volt erőm, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak. Semmihez sem volt erőm.

…